A boszorkány valóban létezett; mikor először jelent meg álmaimban,
azt hittem, hogy nem más, mint képzeletem egyik torz szüleménye, amely
előszeretettel mérgez meg a gonoszságával és lelketlenségével. Azt suttogta a
fülembe, hogy fel kell adnom azt, aki vagyok, máskülönben azok fizetnek borsos
árat, akiket igazán, tiszta szívemből szeretek. Megmutatta, hogyan fogja porrá
égetni a birodalom összes földi javát, s miként fogja romlásba taszítani a
királyságot, amennyiben nem működöm közre vele.
Visszakoztam – még álmaimban sem
szándékoztam lepaktálni az ördöggel, csakhogy ugyanazon sorsra jutassam a
népemet. A boszorkány elégedetlenül ciccegett, majd ahogy érkezett, úgyis
távozott. De nem adta fel.
Elsőként a terményforrásaink
apadtak el; a mindig napos nyár egyszerre zivatarossá és zorddá vált, s szelek
söpörték fel mindazt, ami esetleg túlélte az időjárás viszontagságait. Az
emberek, akik a mezőgazdaságból éltek meg, egyik napról a másikra jutottak
koldusbotra, ezzel lehetetlenné téve, hogy befizessék a rájuk rótt adót. Ezzel
egyetemben az élelem ára hirtelen a csillagos egekbe szökött, megszaporodtak a
lopások és a vesztegetések.
Atyám dicsőséges uralma
fordultával változott rémálommá.
Az örök esőzések véget értével
beköszöntött a szürkeség, amely rányomta a bélyegét a közhangulatra. A peremvidékeken
lázadások törtek ki. Tömeges fosztogatások indultak meg, a közrend felbomlott.
Pusztulást pusztulás követett.
Mikor a szüleim, az uralkodópár
elutaztak a szomszédos királyságba, hogy annak uralkodójától kérjenek
segítséget, a szürkeség sötétségbe torkollott, majd a boszorkány még egyszer
meglátogatott, immáron teljes, való alakjában.
Atyám és édesanyám odavesztek.
– Most pedig te következel.
Megláthatod, milyen is a valódi kegyetlen
világ.
Azzal beletaszított a végtelen
mélységbe.
